Oldal kiválasztása

CSEND, Szemlélődés és belső gyermek

Szerző: dec 3, 2019Önismeret0 hozzászólás

 A csend az egyik a legfontosabb eszközünk arra, hogy befelé tudjunk figyelni és ott megszülethessen valami, vagy épp a semmi. Túlingerelt és hajszolt korunkban ez nem tűnik könnyű feladatnak. A rengeteg történés és villódzó képek, folyamatos zaj és mesterséges fény töredezetté teszik a figyelmet az elmélyülés helyett. Csendben lenni, semmire sem figyelni, befelé figyelni, csak úgy lenni? Hogy kell ezt csinálni? Sok eszköz van már rá. Vipassana meditációk, mindfulness, autogén trénig, Buddhista meditációk és még rengeteg más technika. Kinek mi a “gusztusa”. Nekem valahogy egyik sem tetszett meg, pedig az autogént is végigcsináltam és volt is hatása. Igazán és nem is csodálkozom hiszen mindegyik távol áll tőlem és a kultúrától amiben felnőttem. Így ez a csend óvodáskoromtól 39 éves koromig váratott magára. Idén nyáron talált rám és azóta ragaszkodom hozzá még akkor is ha néha el kell távolodnom tőle.

“Az emberiség kulturális teljesítményeit, így a filozófiát, az elmélyedő, szemlélődő figyelemnek köszönhetjük.”

Byung Chul Han: A kiégés társadalma

Az úgy történt, hogy észrevettem, hogy valami gond lehet az Istenhitemmel. Addig ez nem nagyon érdekelt, mert őszintén: a nélkül is lehet dolgozni, enni, szórakozni és még senki nem halt bele. Aztán ez valahogy mégis szöget ütött a fejembe, főleg miután apámmal sikerült közelebbi lelki viszonyt kialakítanom. Talán a szüleim halálának közeledése is erre sarkallt, sok minden belejátszhatott. Kérdezgettem embereket, hogy merre, hová, hogyan rendezhetném magamat a hitemmel ami apámtól kapottan a római katolikus körbe illeszthető és akkor valahonnan felbukkant Jálics Ferenc neve. Róla részletesen találtok rengeteg infót a neten, itt most nem ismertetem, hogy hogyan dolgozta ki és írta meg a Szemlélődő lelkigyakorlatok című mesterművet, de “hálistennek” megírta. Kettővel lejjebb lesz egy csöpp spoiler, de nem vészes, csak a könyv első fejezete, úgyis ott kezdenéd. 🙂 

A könyv elsőre ijesztően vastag, de aztán kiderül, hogy csak azért, mert a lelkigyakorlatozók kérdései és az őket kísérő vezetők válaszai foglalják el benne a legtöbb helyet. Azok pedig sokat segítenek a gyakorlónak az elakadásaiban. Nagyon könnyen olvasható, hétköznapi nyelven írta és lazán követhető. Ennél még az egyszeregy is bonyolultabb. Főleg nekem a diszkalkuliámmal. 🙂 Most jön a spoiler!

Az első feladat, ha nem elvonulásban csinálod a lelkigyakorlatot, hogy 2 hétig minden nap 1 órát tölts lehetőleg természetben, ha nincs rá módod akkor a város egy kevésbé mozgalmas részén. Bőszen el is kezdtem. A könyv alaposan elmagyarázta, hogy igyekezzek csak nézni és látni, de nem gondolkozni pláne nem ítélkezni. Csak engedjem be a szememen ami kint van és ennyi. Gondoltam, no itt nem lesz hiba, a bambulás nagyon megy. DE NEM! Nagyon megszenvedtem az első 3  napot. Vagy a napi dolgokon, vagy a jövőmön gondolkodtam vagy ostoroztam magam, hogy megint gondolkodtam vagy csak megjegyeztem magamban, hogy ez vagy az milyen szép vagy csúnya. Jaaaaaaj. Hogy lesz ebből csend? Aztán a negyedik alkalommal megérkezett, még csak röviden és finoman, de ott volt, felismertem. Pont olyan volt, mint kislánykoromban a nagyanyám verandáján amikor néztem a hangyákat vagy mint általánosban, amikor a tanár éppen beírta a jegyemet. Én csak néztem és vártam. Csak beengedtem azt ami kint volt. Egy végtelen könnyedség jelent meg bennem és a testem minden porcikája vastagabb lett. Mintha hirtelen kétszer akkora lennék. Nagyon nyugodt és tág, szabad érzés. Innentől könnyebb dolgom volt. Már tudtam és megéreztem mi ez és a testem magától felidézte néha.

A 6. napon jött meg a csoda. A mondat ami azóta is kísér és vezet előre abban, hogy igazán szabad lehessek. Egy elhagyott golfpályán barátoztunk meg csalinkáztunk egy jó meleg júliusi napon. Otthagytam a többieket, hogy gyakorolhassak. Séta, gondolkodás, lassú séta, megint gondolatok és aztán egyre kevesebb gondolat, könnyedség és aztán leültem egy ösvény szélére nem messze egy fától. A fa törzsétől az ösvényen át egy nagyobb füves rész felé hangyák masíroztak. No, gondoltam ez épp jó lesz szemlélődni. (még egy gondolat 😀 nagyon cselesek ám) Lehuppantam és nézni kezdtem őket. Közben jött két futó, egy nő két kutyával és én csak maradtam és néztem a hangyákat. Egyszercsak felemeltem a fejem és megjelent a mondat:

“Itt senki sem fog bántani.”

Furcsa volt. Nem értettem honnan jött és miért csak hirtelen megjelent és a szemlélődés vastag, puha, szabadsága elillant és maradt helyette még 20 perc keresgélés meg séta. Ezzel a mondattal kellett megbarátkoznom. Végigcsináltam a két hetet, nem jött újabb mondat, de sokszor megjelent a vastag, puha könnyű, szabadság. Közben persze amikor nem gyakoroltam ott motoszkált bennem: Ki az aki ilyet mond? Valaki aki fél. – jött rá a válasz belűről. No, de miért félek? Csend – semmi. 

Sokat beszélgettem a segítőmmel/terapeutámmal és azt a sztorit dobta fel a gép újra és újra, hogy anyám a várandósága első három hónapjában el akart engem vetetni. Ez persze nagyon nagy félélemmel töltött el engem, mint magzatot. Megküzdési lehetőségek és képességek híján, az a magzat önmagam egy dolgot tudott csak csinálni. Rettegett, szorongott, meg persze csendben várt, hogy majdcsak lesz valami. 3 hónap tömény félelem. A sejtjeim legmélyébe ivódott be az egész. Rádöbbentem, hogy gyakorlatilag folyamatosan félek, vagy szorongok, csak fel sem tűnik, mert ez az alapállapotom. Azokban a rövid vastag, puha szabadságpillanatokban, csak azokban nem. És ott meg is jelenhetett A MONDAT. 

Egyszerre lettem nagyon szomorú, hogy közel 40 évig szorongtam és csak most veszem észre, és nagyon vidám és kíváncsi, hogy NA TESSÉK megvan a megoldás, most akkor meg lehet szabadulni. NA DE HOGYAN? Csendek , csendek, csendek. Aztán eljutottam Seregi Zsuzsához aki Bowen alkalmazó. A nyakam miatt mentem hozzá, mert az sokszor beállt és rendbe is hozta, de annyira  kellemes a kezelés, hogy maradtam és mert voltak még helyrepofozandó dolgok. Például egy kis csomócska a jobb mellemben. Zsuzsa azt mondta: “Most nyomok neked egy vese pontot!” Megcsinálta és elindultak a gondolatok. – – – Miért a jobb mellemben? A jobb az apai oldal, a férfi oldal. Mi a dolga a férfiaknak? Elődlegesen a nemzés. Aztán? A védelem. Védelem és csomó azaz görcs. GÖRCSÖSEN VÉDEKEZEK! Ezért a csomó a mellemben! MIÉRT védekezek annyira görcsösen?

“A testem nem bízik senkiben.”

Ettől a választól potyogni kezdtek a könnyeim. Rögtön tudtam, hogy helyben vagyunk. A terapeutámmal egyszerre mondtuk ki, hogy ha a test nem bízik akkor a testet kell megtanítani bízni. Azaz a testen keresztül vezetjük ki a problémát. Kimatekoztuk, hogy mi a legjobb nekem. Igazából kineziológiával kitesztelte, hogy melyik testi kezelés az előrevivő. Elkezdtem, haladok, kis lépésekkel és óvatosan, de haladok és ez nagyon boldoggá tesz. 

Közben megszerveződött az Életszövet 30. A Magyar Pszichodráma Egyesület jubileumi kongresszusa. Jelentkeztem és elmentem két napra. Mint művészetterapeuta igyekeztem minél több embert megismerni és kapcsolódni, szakmailag vagy emberileg. De az új kapcsolódásoknál sokkal többet vittem haza onnan.

Két csodás napot tölthettem együtt segítőkész, nyitott és önazonos emberekkel. Olyan csoportvezetőkkel, mint az álom és az én BELSŐ GYEREKEM ott kapott egy olyan lökést ebben a “nem bizalomban”, hogy nagyon messzire repíti majd.  Molnár Erika és Borsfay Krisztina “Egy szoknya, egy nadrág” workshopja nagy támogatást adott a szakmai fókuszomban és elhivatottságomban. Aszalós Péter “Tárgykapcsolati traumák és gyógyításuk” workshopja adta a kezdő lökést, majd Kostas Letsios kályhameleg szeretete gyújtotta be a rakétákat “A fény az fény” workshopon. Dena Baumgartner workshopja a morenoi Istenhitről hab volt a tortán, a záró nagycsoport Vikár Andrással és Aszalós Péterrel pedig felejthetetlenül “beszőtte” magát az agyamba és a lelkembe ezen az Életszövet kongresszuson.

Ezekről egyenként és kifejtve fogok írni nektek itt december hónapban, tervek szerint minden héten. Hogy a CSEND és aztán a FÉNY ami bennem megszületett, bennetek is felvillanjon és megszülethessen Karácsonykor, amikor is pont ideje van. Ez utóbbiról majd a művészetterápiás fókuszú bejegyzésben és máskor. 🙂

 

0 hozzászólás

Kotán Niki

Kotán Niki

Üdvözöllek! Bízom benne, hogy a blogbejegyzéseimmel elgondolkodtatlak, megnevettetlek, bővíteni tudom az ismereteidet, vagy enyhíteni a fájdalmad.